Életünket ciklikus áramlatok tartják mozgásban. Az élet második felében különös erővel válik ez láthatóvá: az elmúlás és újjászületés gyakran szívbemarkoló tapasztalatát nemcsak környezetünk történéseiben, hanem egyre inkább saját bensőnkben éljük meg.
Napbárkánkban utazunk, a Nap útját járjuk a világosság és az árnyék birodalmában egyes napjaink, életszakaszaink és teljes életünk ívében.
Megváltozik az időérzékelésünk is – „nincs idő”, „milyen gyorsan múlik!” – mondjuk. Mire nincs időnk? Az időérzékelés változása arra figyelmeztet, hogy ideje külső és belső – sokszor vigasztaló és a lényeggel való szembenézést elkerülő – rutinjaink fogságából kilépni.
Tovább kell hajóznunk Napbárkánkon, azzal megküzdve, hogy veszteségeink, mulasztásaink direkt jóvátételére nincs lehetőségünk.
Ahhoz, hogy nem feldolgozott félelmeink, veszteségeink ne konzerválódjanak, hogy az idősebbé válás ne a korábbi vonásaink görcsös mumifikálása legyen, ideje indulnunk.
Utunk ezen szakaszán aktuális helyzeteinkben korai kapcsolati zavarainkkal, önérzékelésünk elbizonytalanodásával találkozhatunk. Kríziseinkben újrarendeződik az intimitás-, közelségigényünk és az autonómiára, függetlenségre törekvésünk is.
Bezárkózunk-e vagy belső erőnkben elmélyülve tudásunkkal, szeretetünkkel egyre inkább másokért élünk, nálunk nagyobb minőségeket szolgálunk?
Az árnyék birodalmában nemcsak elnyomott, elfojtott illetve megtagadott részeink laknak, hanem nem megélt erőforrásaink, tehetségeink is.
Társadalmi beágyazottságunk a növekedési kényszert, a személyes értékesség fogyasztási kapacitással való összekötését, az értékek funkcionális hasznosságában való rangsorolását közvetíti. Mindezzel korlátozottságunkat, elértéktelenedésünket üzeni.
Saját utunk megtalálásával, az elmúlás-újjászületés körforgásában való bátor továbbhajózással új, kreatív erők szabadulnak fel bennünk, melyek életünkbe történő integrálásával rálelhetünk életünk magasabb rendű értelmére.
A kép forrása: de.wikipedia.org