A végesség biztonságot ad: vannak keretek, határok az időben és a térben , így be tudunk ezekben rendezkedni, fel tudunk készülni, megoldási módokat, megküzdési stratégiákat tudunk kialakítani.
Megtapasztaljuk gyakorlataink visszaigazolódásait, korrigálni, kontrollálni tudunk.
A végesség bizonytalanságot ad: dolgainknak, kapcsolatainknak, életünknek vége lesz.
Szorongunk, félünk ettől, igyekszünk mindezzel nem szembenézni. Így a végesség foglalkozik velünk, akárhogy igyekszünk hárítani, kizárni, kompenzálni valóságát.
Minden, amit kizárunk az egyetemes emberi és a saját egyéni létünk teljes valóságából, elfojtott tudattartalomként munkálkodik bennünk.
Minden túl fájdalmas, fenyegető, kezelhetetlennek tűnő élmény és viszonyulás az elfojtás révén könnyen jut tudatunknak tudattalan részébe, ahol azonban továbbra is aktív, így feszítése csak tovább növekszik.
Furcsa, váratlan, sokszor bizarr módon törhetnek mindezek elő, destruktív reakciókat, viselkedéseket, értelmezéseket eredményezve bennünk.
A végességtől való félelmünk minden veszteségnél és csalódásnál beigazolódik.
Pótcselekvésekkel, racionalizáló önigazolásokkal, mások hibáztatásával, bezárkózással vagy pusztító habzsolással igyekszünk a szorongást, a tehetetlen kiszolgáltatottságot lefedni.
Ugyanezt láthatjuk az egyes ember, a csoportok vagy akár a teljes emberiség szintjén.
Bátran ismerjük meg tehát mély önmagunkat, rejtőzködő részeinket, a teljességre vezetnek minket.
Teljesítsük ki pszichés felnövésünket, hogy személyiségünk támogassa és ne rekessze meg megérkezésünket.